1. |
A
01:47
|
|
||
Az elvakart szúnyogcsípés
A soha el nem múló migrén
A felszakadt bőrdarab
A betört köröm az ujjad hegyén
Az elpattanó ér a szemben
Az, aki túl közel áll a buszon veled szemben
Az asztal sarka, ami mindig útban van
Az éjjeli szekrény, ami eltöri a lábujjad
A gyomrod felemésztő sav
A pofon, ami az arcodon lüktető nyomot hagy
A csók, ami meg sem történt
Vagy ha mégis, barátságok hullottak szét
A soha meg nem kért kéz
Az, akivel eltöltöttél egy felejthetetlen estét
De nem akar tőled semmit
És nem akar tőled semmit
Az, amikor az utolsó szál cigit fordítva gyújtod meg
A bontatlanul eltörő borosüveg
A szerveidben megbúvó rákfene
Amitől elkezdtél haldokolni két éve
A halál
A korai születés
Az elvetélés
A nyakadra tekeredő köldökzsinór
A rémálom, ami minden kurva este visszatér
És az álmatlanság, hát ugyanezért
Meg a folyamatos nyomás a fejedben
Amitől már nem tudsz élni sem
De a gyönyörűség.
Ó a gyönyörűség, hát legalább Ő
Aki után ha akarnál, se látnál mást
De nem akar tőled semmit
És nem akar tőled semmit
Én vagyok minden rossznak akarója
Tested szakítás után ledobott kibaszott kilója
Minden egyes sértő, megalázó, erőszakos megjegyzés
Én vagyok a tükör, ami azt mondja, soha nem voltál szép
Én vagyok minden kérdésedre a tagadás...
A letört kilincs vagyok szíved ajtaján.
De az igazat megvallva
Te magad vagyok
Te pedig én
És egy csónakban evezünk a semmi közepén.
|
||||
2. |
Szellemképek
02:54
|
|
||
Tükröt rakok az égre
nézz fel, kérlek, nézz fel
és lásd, ahogy minden összeomlik
nézd, ahogy minden összeomlik
Hibáztass engem, ha másképp nem megy,
Magamra veszem minden bánatod
Viselem, mint egy kabátot
Viselem, mint egy kabátot
Gombolom majd gondosan
De vállamon csak gond oson.
És a szél bújik be mellém
Csak a szél bújik be mellém, ha fázom
Helyetted, a pázsit ágyon
Amit megvetettem a néma a sárban
És nincs, ami innen kirántson
És nincs, aki innen kirántson
Mert kezed túl erősen szorít
Nem enged, de nem is bánom
Hogy fogyjon a levegő, én azt várom
Együtt fulladjunk a bizta-tóba.
Mosolygok, de nem vagyok boldog
A szellemképek változatlanok.
|
||||
3. |
Vigasztestek
05:13
|
|
||
A változatosság gyönyörködtet
Hát elmorzsolsz egy örömkönnyet
Majd megfogadod, hogy soha többet
Megfogadod, hogy soha többet
Holnap mégis máshol fekszel
Holnap mégis másnál kelsz fel
Bánatot adsz, és örömöt veszel
Hogy végre valamit érezz egyszer
A vigasztestek pótolhatnak
De senkit nem feledtethetnek
A szív rohan, vagy meg-meg áll
Csak egy éltet: hogy lépj tovább?
Minden egyes dobbanás
Minden este szaporább
Csészém mellett gőzölög a reggel
Lassan párolog egy üzenet
Maradtam volna
Maradtam volna, hogy ha kéred
Ez csak egy porcos hazugság
Rágódom én még rajta
Nagyot nyelek és elhiszem
De túl rövid a mézesmadzag
A vágyaid meg éhenhalnak
Az egyenes utak rég kihaltak
Ó te édes bódulat
Mindent felejtek, csak egy marad
Mindent felejtesz, csak egy marad
Az a csók előtti pillanat
“Te vagy a föld, a test, a vér és te rajtad kívül minden csak játék”
|
||||
4. |
Az Idő Esete
03:22
|
|
||
Nem miattad vagyok itt
Magamtól várom a választ
Színlelek valamit
Mert az igazság csak szétválaszt
Azokra gondolok, akiket megbántottam
Félrevezettem oly nyugodtan
Retinán karcoló reménnyel
Szilánkosra tört személyiséggel
Elhiszed vagy sem
De hiába biztattál
Mert minden szánó pillantás
Elmémen hasadékként húzódik
Úgy élek ahogy más haldoklik
Figyelj most rám, mert alig több, mint egy percem maradt. Ezt még tudom, mert az idő az egyetlen, amiben még hiszek.
Ezt igazolja, hogy míg valakinek a végtelen pillanatot jelentem, addig más annyira sem törődik velem, mint mikor por kerül a szemébe.
Tovább tart azt kidörzsölnie onnan, mint hogy engem elfelejtsen.
De ez nem számít. Ahogy az sem, hogy mindig azt mondták különleges vagyok,
így nőttem fel. Valami nagyot kell alkotnom, kitűnnöm a szürke tömegből, de elbuktam, és elegem lett az elvárásokból.
Pedig én próbálkoztam, tényleg próbálkoztam, de mikor indultam, egy lépésben kétszer estem el, és nem volt erőm felállni.
Azóta megtanultam, nem vagyok több, csak egy másodperc töredéke, ami nem számít. De ennek is volt értelme, rájöttem, mindent túlértékeltem,
Az emberi jelenlétet, az érzelmeket, a fájdalmat a térdemben, téged, a szorongást, ami malmokat őröl bennem.
Mind túlértékeltem, mert ez az érzés egy követ sem tud megmozgatni,
csak a fejemben, ahol végre erős vagyok és a világ nem kegyetlen, ahol az összes barátom tűzbe megy értem, de én mentem ki őket onnan,
De ez nem a valóság, vissza kell térnem, hogy kisiklott életem újra sínre tegyem.
Ha azt mondanám, ez mind hazugság, hinnél nekem?
De hiába biztattál
Mert minden szánó pillantás
Elmémen hasadékként húzódik
Úgy élek ahogy más haldoklik
Nem számít a csend, a hallgatás
Nem számít a szó, mégis mondanám
Arra gondolok, hogy bárcsak ne gondolnék rád.
|
||||
5. |
Pusztulás II
01:25
|
|
||
Bordáimból létrát alakítok
Hogy könnyebb legyen
Megmászni a hegygerincem
Ölem odú, meleg otthon
Két karom védőszárnyként körülölel
Állkapcsomból fogas vagy hamuzó
Tüdőm füst párna, puha menedék
Kulcscsontom nyitja az ajtót
Vedd el bátran
Növesztek újat, ha nem megy majd
Készít a csontkovács másikat
Lábszáramból sípot
Ólomlábon táncolok
Ereimből kötelet, azzal vérröghöz kötlek
Vele kettőnk kötelékét el is kötheted
De könnyem arcom és vállad között hidat képez
Közben csarnokvízben fényhajó süllyed az ég felé
Felettünk üres ház ablakai pislognak
Árnyunk az égbolt, azon feketék a csillagok
“Végül is mind csak engedélyre várunk, hogy meghaljunk.”
|
Streaming and Download help
If you like PETOFI, you may also like:
Bandcamp Daily your guide to the world of Bandcamp